A hónap verse

Babits Mihálya: Balázsolás

Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!
    Gyermekkoromban két fehér
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon
    s úgy néztem a gyertyák közül,
mint két ág közt kinéző ijedt őzike.
    Tél közepén, Balázs-napon
szemem pislogva csüggött az öreg papon,
    aki hozzád imádkozott
fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az
    oltár előtt, kegyes szokás
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én,
    s ő se jól értett. De azért
te meghallgattad és megóvtad gyermeki
    életem a fojtogató
torokgyíktól s a veszedelmes mandulák
    lobjaitól, hogy fölnövén
félszáz évet megérjek, háladatlanul,
    nem is gondolva tereád.
Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is,
    segíts, Sebasta püspöke!
Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag,
    hátra se nézünk, elfutunk
a zajló úton, eleresztve kezetek,
    magasabb szellemek – de ti
csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt.
    Nem sért ha semmibe veszünk
s aztán a bajban újra visszaszaladunk
    hozzátok, mint hozzád ma én
reszkető szívvel… Mosolyogj rajtam, Balázs!
    ki mint a szepegő kamasz,

térdeplek itt együgyű oltárod kövén –
    mosolyogj rajtam, csak segíts!
Mert orv betegség öldös íme engemet
    és fojtogatja torkomat,
gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm
    zihál, s mint aki hegyre hág,
mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,
    kifulva, akként élek én
örökös lihegésben. S már az orvosok
    kése fenyeget, rossz nyakam
fölvágni, melyet hajdan oly megadón
    hajtottam gyertyáid közé,
mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs!
    Hisz a te szent gégédet is
kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány
    kivégzett: tudhatod, mi az!
Te ismered a penge élét, vér izét,
    a megfeszített perceket,
a szakadt légcső görcseit, s a fulladás
    csatáját és rémületét.
Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
    okos felnőtt! Te jól tudod,
mennyi kínt bír el az ember, mennyit nem sokall
    még az Isten jósága sem,
s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is
    olyan nagy dolog a halál.

Weöres Sándor:

A medve töprengése   

Jön a tavasz, megy a tél,
Barna medve üldögél:
- Kibújás vagy bebújás?
Ez a gondom óriás!

Ha kibújok, vacogok,
Ha bebújok, hortyogok:
Ha kibújok, jó eszem,
Ha bebújok, éhezem.

Barlangból kinézzek-e?
Fák közt szétfürkésszek-e?
Lesz-e málnak, odu-méz?
Ez a kérdés de nehéz!

Weöres Sándor - Betlehem

 

Ó fényességes
Ó békességes
Ó dicsőséges
Karácsny!

Szénakazlak mellett,
lám, angyal közelgett.

Az égből indulva
üzenetét hozza:

Ma született gyermek,
a világ ismer meg!

Ó fényességes
Ó békességes
Ó dicsőséges
Karácsony!

Pásztorok hirdessék
minden szívnek tessék:­

ő az istállóban
fekszik a jászolban,

fekhelye gyalult fa,
pelenkája szalma.

Ó fényességes
Ó békességes
Ó dicsőséges
Karácsony!

József és Mária
ajkán zeng ária,

ökörke, szamárka
kétfelől csodál a:

Világ ékessége,
kezdete és vége!

Ó fényességes
Ó békességes
Ó dicsőséges

Karácsony!

Halottak napjára

Mary Elizabeth Frye: Síromnál könnyezve ne állj…

Síromnál könnyezve ne állj,
Nem lelsz ott – álom se talál.
Ezer szellőben rejtőzöm
Vagyok lágy hó a mezőkön.
Szelíd nyári zápor vagyok,
S mind az érett búzamagok.
Engem rejt a csöndes hajnal,
Én szállok a madárrajjal,
Ha köröznek mint angyalok…
A csillagfény is én vagyok.
S ott bújok a virágszárban,
S egy üres szobába zártan,
S madarak dalos torkában,
És minden bűbájos tárgyban…
Síromnál zokogva ne állj,
Nem lelsz ott – nem győz a halál.

(Zsille Gábor fordítása)

 

A magyar költészen napjára

József Attila: Kertész leszek

Kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal.

 

Minden beojtott virágom
kedvesem lesz virágáron,
ha csalán lesz, azt se bánom,
igaz lesz majd a virágom.

 

 

 

Tejet iszok és pipázok,
jóhíremre jól vigyázok,
nem ér engem veszedelem,
magamat is elültetem.

 

Kell ez nagyon, igen nagyon,
napkeleten, napnyugaton -
ha már elpusztul a világ,
legyen a sírjára virág.

 

1925. április


 A magyar költészen napjára Ady-emlékév kapcsán

Ady Endre: Hiszek hitetlenül Istenben

Hiszek hitetlenül Istenben,
Mert hinni akarok,
Mert sohse volt úgy rászorulva
Sem élő, sem halott.

 

Szinte ömölnek tört szivemből
A keserű igék,
Melyek tavaly még holtak voltak,
Cifrázott semmiség.

 

Most minden-minden imává vált,
Most minden egy husáng,
Mely veri szívem, testem, lelkem
S mely kegyes szomjuság.

 

Szépség, tisztaság és igazság,
Lekacagott szavak,
Óh, bár haltam volna meg akkor,
Ha lekacagtalak.

 

 

Szüzesség, jóság, bölcs derékség,
Óh, jaj, be kellettek.
Hiszek Krisztusban, Krisztust várok,
Beteg vagyok, beteg.

 

Meg-megállok, mint alvajáró
S eszmélni akarok
S szent káprázatokban előttem
Száz titok kavarog.

 

Minden titok e nagy világon
S az Isten is, ha van
És én vagyok a titkok titka,
Szegény, hajszolt magam.

 

Isten, Krisztus, Erény és sorban
Minden, mit áhitok
S mért áhitok? - ez magamnál is,
Óh, jaj, nagyobb titok.

JÓKAI MÓR: AZ 1848-IKI KOKÁRDA

Keblemre tűzlek ismét drága jelvény,
Szivemnek rég alvó szerelmese.
Ki a nagy éjben úgy tüntél elém föl,
Miként egy álom, mint tündérmese.
Virrad. Felébredénk. Im ujra látlak: 
Jobb égnek három szinű csillaga!
Szivem dobogva lejt alattad ismét,
S büszkébb reád, miként volt valaha.
– Üdvözöllek nemzetiszín csillag!

 

Te benned egy a nemzet! Föltünésed
Egész nemzetté tette a magyart;
Czimer helyett vagy pórnak és nemesnek: 
Egymásra ismer rólad, s összetart.
Szabaddá létét áldja benned a nép,
S a főnemes - nemes tett zálogát;
Midőn testvérével hiven megosztá
A honszerelem édes szent jogát.
– Üdvözöllek nemzetiszín csillag!

 

Midőn a föld szabaddá lett, a lélek
Maradhatott-e rabnak még tovább?
A szellemet te oldozád fel egykor
S a néma vágynak fölnyitád szavát. -
A gondolat, a szó, a holt betűsor
Életre kelt s teremte korszakot;
S hol a sötétség és a fény csatáztak,
Az eszmének hősei hordtak ott.
– Üdvözöllek nemzetiszín csillag!

 

S ki a dicsőség elmult s eljövendő
Fényét ragyogtad két hazánkra le,
- Emlék s igéret képe - állsz előttünk,
Szivárványcsillag, földön ég jele.
Legyen sötét éj, vagy napfény körültünk,
Balsors, erőszak bárhová taszít: 
Keblünkre tüzve légy és mondd el annak,
Hogy a hol állsz, ottan helyén a szív!
- Üdvözöllek nemzetiszín csillag!

 

Aranyosi Ervin: Advent – harmadik gyertya

Advent, harmadik vasárnap
örömgyertyát gyújtunk,
rózsaszínre vált a lelkünk,
nem nyomaszt a múltunk.

Közeledik a Karácsony,
öröm gyúl lelkünkben,
a szeretet és a hála
vendég életünkben.

Az Adventi várakozást
még az is fokozza,
hogy minden nap, a Karácsonyt,
még közelebb hozza.

A szeretet ünnepére
készül minden lélek.
Három gyertya lángja fénylik,
s hálatelt az ének.

 

Forrás: http://versek.aranyosiervin.com/mikulas-karacsony-szilveszter-husvet/aranyosi-ervin-advent-harmadik-gyertya/

Hallottak Napja:

Szent Ágoston: Ne sírj azért, mert szeretsz

A halál nem jelent semmit.

Csupán átmentem a másik oldalra.
Az maradtam, aki vagyok
És te is önmagad vagy.
Akik egymásnak voltunk,
Azok vagyunk mindörökre.
Úgy szólíts, azon a néven,
Ahogy mindig hívtál.
Beszélj velem, ahogy mindig szoktál,
Ne keress új szavakat.
Ne fordulj felém ünnepélyes, szomorú arccal,
Folytasd kacagásod, nevessünk együtt
Mint mindig tettük.
Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, szólíts.
Hangozzék a nevem házunkban, ahogy mindig is
Hallható volt, ne árnyékolja be távolságtartó pátosz.
Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más.
A fonalat nem vágta el semmi,
Miért lennék a gondolataidon kívül…
Csak mert a szemed nem lát…
Nem vagyok messze, ne gondold.
Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden.
Meg fogod találni a lelkemet és benne
Egész letisztult szép gyöngéd szeretetemet.
Kérlek, légy szíves… ha lehet, töröld le könnyeidet,
És ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem.

 
 
 

1956. október 23.

Jobbágy Károly

Mondják, a himnuszt énekelték

Mondják, a himnuszt énekelték
úgy indultak a puskatűznek
s a könnygáz meg a tűzzel telt ég
sem riasztotta vissza őket.

Csorgott a könnyük. 
Talán sírtak.
Csorgott a vérük.
Belehaltak.

Diákok voltak.
S ők csinálták
a dicsőséges forradalmat!

 

1956. október 24.  

 

 

Jobbágy Károly  

A rádió mellett

  
Rólunk beszélnek minden nyelven 
sikong az éter és csodál: 
„Dávid harcol Góliát ellen." 

 Népmilliók aggódva nézik, 
hányan indulnak halni még? 
S küldi a nép ifjú vitézit. 

Fiatalok, még alig éltek 
s füttyőngő golyók hangja közt 
támadnak neki a pribéknek. 

Nem akartunk híresek lenni, 
ilyen áron meg semmiképp, 
hisz' bánatunk már végtelennyi, 

de nekünk mindig az jutott, 
hogy a világ minket csodáljon 
s fiaink kapják a golyót: 

Kint ágyú szól, gyors lövés pattan, 
a falról Petőfi figyel, 
ahogy járkálok egymagamban. 

 

 

Így járkált ő is átkozódva 
„Európa újra csendes..." 
csak minket húz a sors karóba, 

 

csak minket öl száz év után is 
ugyanaz, aki hajdan ölt; 
hogy hányan hullunk? - sose számít.
M á s o k csodálják bátorságunk 

mi meg naponta meghalunk, 
dzsida, s golyó veri át hátunk, 

de megmutatjuk a világnak, 
hogy mikor mindenki lapul 
s csak a "rádiók kiabálnak, 

mint akinek már mindenképpen 
minden mindegy, hát Életet 
adunk Szabadságért cserébe. 

És ha a Sors minket így büntet, 
mert hogy tűrtünk tíz éven át, 
felmutatjuk véres fejünket, 

s tudjuk, hogy mindent megbocsát. 

 Budapest, 1956. október 29. 
Irodalmi Újság, 1956. november 2

 

ADY ENDRE : OKTÓBER 6.

 

„Őszi napnak mosolygása, 
Őszi rózsa hervadása, 
Őszi szélnek bús keserve 
Egy-egy könny a szentelt helyre, 
Hol megváltott - hősi áron - 
Becsületet, dicsőséget 
Az aradi tizenhárom. 
 

 

 

 

 

 

 

Az aradi Golgotára 

Ráragyog a nap sugára, 
Oda hull az őszi rózsa, 
Hulló levél búcsucsókja; 
Bánat sír a száraz ágon, 
Ott alussza csendes álmát 
Az aradi tizenhárom. 

Őszi napnak csendes fénye, 

Tűzz reá a fényes égre, 
Bús szivünknek enyhe fényed 
Adjon nyugvást, békességet; 
Sugáridon szellem járjon 
S keressen fel küzdelminkben 
Az aradi tizenhárom.”

 Molnár Józsefné

                      Az új kenyér ünnepe

Az államalapítás ünnepe,
mely szeretettel van tele.

Az új kenyér ünnepén,
hálát adunk mindenért.

Gabona a szorgos kezek
munkája, a föld őket ellátja.

Aprók várnak már a napra,
a feljövő virradatra.

 

Kínozza az éhség őket,
várják már a szép időket.

A kovászt melengették, a
kemencében megsütötték,

S megszegték a kenyeret,
amit sok ember szeretett.

Emlékezünk a hagyományra,
Szent István Királyunk napjára.

A nemzet összetartozása,
augusztus 20, a történelem világa.

 

 Forrás: https://www.poet.hu/vers/93894

II. János Pál pápa (Karol Wojtyla): Mosolyod 

Mosolyod, mely szívből fakad,
Aranyozza be arcodat!
Mosolyod nem kerül pénzbe,
Mégis sokat ér testvéred szemében.
Gazdagítja azt, aki kapja,
S nem lesz szegényebb az sem, aki adja.
Pillanatig tart csupán,
De örök nyomot hagy maga után.
Senki sem oly gazdag,
Hogy nélkülözni tudná,
És senki sem oly szegény,
Hogy meg nem érdemelné.
Az igaz barátság látható jele,
Hintsd be a világot egészen vele.
Mosolyod: nyugalom a megfáradottnak,
Bátorság a csüggedőnek,
Vigasztalás a szomorkodónak.
Mosolyod értékes, nagyon nagy jó,
De semmiért meg nem vásárolható.
Kölcsönözni nem lehet, ellopni sem,
Mert csak abban a percben van értéke,
Amelyben arcodon megjelen'.
És, ha ezután olyannal találkozol,
Aki nem sugározza a várt mosolyt,
Légy nagylelkű, s a magadét add,
Mert senkinek sincs nagyobb szüksége mosolyra,
Mint annak, aki azt másnak adni nem tudja.

József attila: MIKOR AZ UCCÁN ÁTMENT A KEDVES

Mikor az uccán átment a kedves,
galambok ültek a verebekhez.
Mikor gyöngéden járdára lépett,
édes bokája derengve fénylett.

Mikor a válla picikét rándult,
egy kis fiúcska utána bámult.

Lebegve lépett - már gyúlt a villany
s kedvükre nézték, csodálták vígan.

És ránevettek, senki se bánta,
hogy ő a szívem gyökere-ága.

Akit ringattam vigyázva, ölben,
óh hogy aggódtam - elveszik tőlem!

De begyes kedvük szivemre rászállt,
letörte ott az irígy virágszált.

És ment a kedves, szépen, derűsen,
karcsú szél hajlott utána hűsen!

Juhász Gyula:

Vízkeresztre

Jövének távol, boldog Napkeletről 
Három királyok, híres mágusok, 
Mert hírt hallottak a csodás Gyerekről, 
Kiről legenda és jóslat susog.

Ki született szegényen Betlehemben, 
Kit megöletne Heródes király 
S aranyat, tömjént, mirrhát lelkesedve 
Hoz néki Gáspár, Menyhért, Boldizsár!

Szerecsen, indus, perzsa, mind csodálja 
A Kisdedet, ki a jövő királya 
S a csillagot, mely homlokán ragyog.

Ô édes, kedves. Bájolón gagyog 
S egy pintyőkét néz, mely szent szeliden 
A Szűz Mária vállán megpihen… 

1924

 

Kányádi Sándor:

Csendes pohárköszöntő
újév reggelén

 

Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog,
érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre.
Tiszta szívből ezt kívánom!

 

 
Szaporodjon ez az ország
emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,
s ki honnan jött,
soha-soha ne feledje.
Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyúk…
A többit majd apródonként
megcsináljuk.
Végül pedig azt kívánom,
legyen béke,
gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe’!

 

 

 

 

ADVENT

Törő Zsóka: ADVENT

 

 

Búcsúzik november,
kopogtat december,
a Remény csillaga
ragyog a szemekben.

Ahogy a Megváltó
érkezését várták,
úgy várja mindenki
szíve titkos vágyát.

Jöjj el hát, oly rég várt
békesség, szeretet,
tedd te boldogabbá
a jó embereket ...

Tisztítsa meg lelkünk
az ünnep várása,
a frissen hullott hó,
karácsony varázsa...

Felejtsünk haragot,
sértődést, bánatot,
tanuljunk Jézustól
sok-sok alázatot ...

Tanuljuk meg tőle,
mi a megbocsájtás,
ne legyen közöttünk
veszekedés, bántás ...

Adventnek idején
győzzön a Szeretet,
tegyük boldogabbá,
aki velünk lehet ...

Fedje be a rosszat
csillogó hólepel,
hiszen decemberben
minden szív ünnepel.

Ajándékba idén
adj forró ölelést,
lelket melengető,
erőt adó reményt ...

Ne legyen szívünkben
fájdalom és ború,
legyen a karácsony
Szeretetkoszorú ...


Juhászné Bérces Anikó

Advent

Négy hét van még karácsonyig,
S várjuk már az ünnepet,
Szép négygyertyás koszorúval
Köszöntjük az Adventet.

Három lila hirdeti, hogy 
Hit, remény és szeretet,
A rózsaszín, hogy boldogság 
Hassa át az ünnepet.

Feldíszítjük termésekkel,
Naranccsal meg almával,
Arany masni, fenyőtoboz
Ölelkezik gyertyával.

Egy-egy szálat meggyújtunk majd  
Minden héten vasárnap,
Hogy a fénye szétáradjon,
Ragyogja be szobánkat.

 

Gyertya lángja elvarázsol,
Melengeti szívedet,
És fellobban kamrájában
A szunnyadó szeretet.

Ha négy gyertya ontja fényét
Az adventi koszorún,
Senki szíve nem maradhat
Bánatosan, szomorún.

 

Töltse be mindenki lelkét  
Az isteni szeretet,
S várjuk együtt örömmel a 
Betlehemi kisdedet.

 

 

 
Boros Gergely:

ÁDVENTI KÉSZÜLŐDÉS 

Én csak várok türelmesen,
míg beáll az este,
Uram jöttét, kürt zengését,
s a fügefát lesve.

 

 

   A jelek már úgy sürgetnek
   teljes készenlétre,
   ha jő az Úr, meglássam Őt,
   meglássam Őt végre!

   Drága Jézus, készülődöm,
   vágyom Nálad élni!
   De ez a föld még húz vissza,
   segíts jól küzdeni.

Minden jóért küzdeni kell,
leginkább a Mennyért,
s nem akarom fölcserélni
semmi múló kincsért!

Te mosd lelkem hófehérre,
méltó legyen Hozzád,
szívemet is Te hangold föl,
áldjon dicső orcád!

 

    Márai Sándor:

Mennyből az angyal

MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE 

Az üszkös, fagyos Budapestre. 
Oda, ahol az orosz tankok 
Között hallgatnak a harangok. 
Ahol nem csillog a karácsony. 
Nincsen aranydió a fákon, 
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. 
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék. 
Szólj hangosan az éjszakából: 
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad, 
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak. 
Ne beszélj nekik a világról, 
Ahol most gyertyafény világol, 
Meleg házakban terül asztal, 
A pap ékes szóval vigasztal, 
Selyempapír zizeg, ajándék, 
Bölcs szó fontolgat, okos szándék. 
Csillagszóró villog a fákról: 
Angyal, te beszélj a csodáról.

 

Mondd el, mert ez világ csodája: 
Egy szegény nép karácsonyfája 
A Csendes Éjben égni kezdett – 
És sokan vetnek most keresztet. 
Földrészek népe nézi, nézi, 
Egyik érti, másik nem érti. 
Fejük csóválják, sok ez, soknak. 
Imádkoznak vagy iszonyodnak, 
Mert más lóg a fán, nem cukorkák: 
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte: 
A Katona, ki szíven döfte, 
A Farizeus, ki eladta, 
Aki háromszor megtagadta. 
Vele mártott kezet a tálba, 
Harminc ezüstpénzért kínálta 
S amíg gyalázta, verte, szidta: 
Testét ette és vérét itta – 
Most áll és bámul a sok ember, 
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol, 
Néz, mint Krisztus a keresztfáról. 
Különös ez a karácsonyfa, 
Ördög hozta, vagy Angyal hozta – 
Kik köntösére kockát vetnek, 
Nem tudják, mit is cselekesznek, 
Csak orrontják, nyínak, gyanítják 
Ennek az éjszakának a titkát, 
Mert ez nagyon furcsa karácsony: 
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról, 
Papok papolnak bátorságról. 
Az államférfi parentálja, 
Megáldja a szentséges pápa. 
És minden rendű népek, rendek 
Kérdik, hogy ez mivégre kellett. 
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték? 
Mért nem várta csendben a végét? 
Miért, hogy meghasadt az égbolt, 
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

Nem érti ezt az a sok ember, 
Mi áradt itt meg, mint a tenger? 
Miért remegtek világrendek? 
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett. 
De most sokan kérdik: mi történt? 
Ki tett itt csontból, húsból törvényt? 
És kérdik, egyre többen kérdik, 
Hebegve, mert végképp nem értik – 
Ők, akik örökségbe kapták –: 
Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Angyal, vidd meg a hírt az égből, 
Mindig új élet lesz a vérből. 
Találkoztak ők már néhányszor 
– A költő, a szamár, s a pásztor – 
Az alomban, a jászol mellett, 
Ha az Élet elevent ellett, 
A Csodát most is ők vigyázzák, 
Leheletükkel állnak strázsát, 
Mert Csillag ég, hasad a hajnal, 
Mondd meg nekik, – 
                            mennyből az angyal

New York, 1956.

Juhász Gyula: Vértanúink

1918. október 6.


A föld alól, a magyar föld alól
A vértanúk szent lelke földalol: 

E nagy napon, hol emlék s béke leng,
A bús bitókra hittel nézzetek! 

Hittel, reménnyel, mert most kél a nap,
Minden napoknál szebb és szabadabb! 

A nap, melyért mi vérben esve el,
Nyugodtan haltunk ama reggelen. 

Szemünk nem látta, lelkünk látta csak,
Hisz onnan jönnek mind e sugarak; 

Hisz onnan árad, új világ felett,
Szentháromságunk, mely jövőt teremt: 

Szabadság minden népnek, aki él
S halni tudott egy megváltó hitér, 

 

Egyenlőség, hogy Ember ne legyen
Mások szabad prédája, becstelen. 

Testvériség, mely át világokon
Kézt fog a kézbe, hisz mind, mind rokon. 

Ó magyarok, ti élő magyarok,
A halhatatlan élet úgy ragyog 

Rátok, ha az egekbe lobogón
Igazság leng a lobogótokon, 

Az Igazság, mely tegnap még halott,
Világ bírájaként föltámadott. 

A népek szent szövetségébe ti
Úgy lépjetek, mint Kossuth népei. 

A föld alól, a magyar föld alól
A vértanúk szent lelke így dalol. 


Forrás: http://mek.oszk.hu/00700/00709/html/vs191802.htm

Radnóti Miklós: Szeptember

Ó, hány szeptembert értem eddig ésszel!

a fák alatt sok csilla, barna ékszer:

vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik,

a perzselőt! a hűs esők előtt.

Felhőn vet ágyat már az alkonyat

s a fáradt fákra fátylas fény esőz.

Kibomló konttyal jő az édes ősz

 

 

Donászi Magda: Ma szívünk ünnepel...

Ma nem tanulni jöttünk.
Ma szívünk ünnepel.
A hálát, amit érzek:
miképpen mondjam el?

Szétszáll a szó a szélben,
habár mélyről fakad,
s e nyíló rózsa élte
pár nap vagy óra csak.

Emlékek kötnek össze:
szavak, számok, betűk.
Utunk, akárhová visz,
követnek mindenütt.

Emlékünk egyre több lesz,
tudásunk mind nagyobb,
Hálás szívvel köszöntünk
tanárt s ünnepnapot.

Reviczky Gyula:  Pünkösd

Piros pünkösd öltözik sugárba, 
Mosolyogva száll le a világra. 
Nyomában kél édes rózsa-illat, 
Fényözön hull, a szivek megnyilnak.

Hogy először tünt fel a világnak: 
Tüzes nyelvek alakjába' támadt. 
Megoldotta apostolok nyelvét, 
Hirdeté a győzedelmes eszmét.

Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed' 
Ma is minden bánkodó szivének, 
Hogy ki tévelyg kétségbe', homályba': 
Világitó sugaradat áldja.

Habozóknak oldjad meg a nyelvét, 
Világositsd hittel föl az elmét. 
Hogy az eszme szívből szívbe szálljon, 
Diadallal az egész világon!

Piros pünkösd, szállj le a világra, 
Tanits meg uj nyelvre, uj imára. 
Oszlasd széjjel mindenütt az éjet, 
Szeretetnek sugara, Szentlélek!

 

József Attila: NEM! NEM! SOHA!

 

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!

 

Ha eljő az idő - a sírok nyílnak fel,
Ha eljő az idő - a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő - erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!

 

 

Majd nemes haraggal rohanunk előre,
Vérkeresztet festünk majd a határkőre
És mindent letiprunk! - Az lesz a viadal!! 
Szembeszállunk mi a poklok kapuival!

 

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
Teljes egészében, mint nem is oly régen
És csillagunk ismét tündöklik az égen.

 

A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,
Fut a gaz előlünk - hisz magyarok vagyunk!
Felhatol az égig haragos szózatunk:
Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.

 

 

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen,
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!

1922 első fele

 

 

 

 

Képtalálat a következőre: „virágvasárnap 2014”

 

Képtalálat a következőre: „virágvasárnap vers”

Barkaszentelés a magyar néphagyomány szerint rontás, betegség, vihar,  jégeső ellen.

 

Túrmezei Erzsébet:
Virágvasárnap

A nagy Király jön, hozsánna, hozsánna! 
Zeng a kiáltás előtte, utána; 
Zöld ágakat szeldelnek útjára, 
Békességet hoz népe javára.
Áldott, aki jött az Úrnak nevébe', 
Általa léptünk az Isten kedvébe; 
Békesség ott fenn a mennyországban, 
Áldott az Isten a magasságban! 

Ó, lelki ország, Istennek országa, 
Mily édes ebben Jézus királysága! 
Szelíd, szegény ez és alázatos, 
De nagyhatalmú és csodálatos. 

Igaz ez és a bűntől szabadító, 
Poklot és halált egyaránt hódító. 
Vasvesszővel bírja ellenségét, 
De szelíden őrzi örökségét. 

 
Ó, áldott Jézus, ki bírsz a világgal, 
Jöjj mihozzánk is alázatossággal, 
Tégy tulajdon népeddé bennünket, 
Vezéreld jóra egész életünket! 

Áldott Királyunk, lelkünk nagy Királya, 
Jöttödet néped ma is várva várja. 
Jöjj hát hozzánk is nagy hatalommal, 
Terjeszd országod diadalommal! 

A nagy Király jön, hozsánna, hozsánna! 
Zengjük, kiáltsuk előtte, utána; 
Hintsük be útját mi is zöld ággal, 
És ünnepeljünk szent buzgósággal! 

Dicsőség legyen az Isten Fiának, 
Áldás, békesség az égi királynak, 
Hogy vele mi is, kiket megváltott, 
Bírhassuk egykor a mennyországot
.
Virágvasárnap: A húsvét előtti vasárnap neve, a nagyhét kezdete a keresztény ünnepkörben. Ezen a naponvonult be Jézus Jeruzsálembe
a kereszthalála előtti vasárnapon. Az ujjongó nép tiszteletadásként pálmaágakkal integetett, innen a latin elnevezés: Dominica palmarum.
Ahol nincs pálma, a korán bimbózó fűzfa vesszejét, a barkát szentelik meg a katolikus templomokban. A virágvasárnapi szertartás
a barkaszenteléssel kezdődik, s felolvassák Jézus szenvedéstörténetét, a passiót 
Máté evangéliumából.
József Attila: Tavasz van! Gyönyörű!

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.

 

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel -
A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

1924 tavasza

 

ARANY JÁNOS 200.

ARANY JÁNOS

Családi kör

Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
A gazdasszony épen az imént fejé meg;
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
Ballag egy cica is - bogarászni restel -
Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen
Egy iramodással a pitvarba terem.

Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,
Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.
Benn a háziasszony elszűri a tejet,
Kérő kis fiának enged inni egyet;
Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,
Mint csillagok közé nyájas hold világa.

Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak:
Ő a legnagyobb s szebb... a hajnali csillag.
Vasalót tüzesít: új ruhája készen,
Csak vasalás híja,... s reggel ünnep lészen.
Körűl az apróság, vidám mese mellett,
Zörgős héju borsót, vagy babot szemelget,
Héjából időnként tűzre tesznek sokat:
Az világítja meg gömbölyű arcukat.

A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;
Üszköt csóvál néha: tűzkigyókat rajzol.
Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:
E fiúból pap lesz, akárki meglássa!
Legalább így szokta mondani az apjok,
Noha a fiú nem imádságon kapkod:
Jobban kedveli a verseket, nótákat,
Effélét csinálni maga is próbálgat.

Pendül a kapa most, letevé a gazda;
Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;
Kutat az apró nép, örülne, ha benne
Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.
Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:
Jaj! valami ördög... vagy ha nem, hát... kis nyúl!
Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;
Kinálják erősen káposzta-levéllel.

A gazda pedig mond egy szives jó estét,
Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,
Homlokát letörli porlepett ingével:
Mélyre van az szántva az élet-ekével.
De amint körülnéz a víg csemetéken,
Sötét arcredői elsimulnak szépen;
Gondüző pipáját a tűzbe meríti;
Nyájas szavu nője mosolyra deríti.

Nem késik azonban a jó háziasszony,
Illő, hogy urának ennivalót hozzon,
Kiteszi középre a nagy asztalszéket,
Arra tálalja fel az egyszerü étket.
Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,
De a férj unszolja: „Gyer közelebb, édes!”
Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, -
Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.

De vajon ki zörget? „Nézz ki, fiam Sára:
Valami szegény kér helyet éjtszakára:
Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,
Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!”
Visszajő a lyánka, az utast behíván.
Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:
„Isten áldja meg a kendtek ételét is,
(Így végezi a szót), meg az emberét is.”

Köszöni a gazda: „Része legyen benne:
Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne.”
Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb -
Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.
Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,
Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;
Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,
Természete már ez magyar embereknek.

De mikor aztán a vacsorának vége,
Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;
Megered lassanként s valamint a patak,
Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.
(1)Beszél a szabadság véres napjairul,
S keble áttüzesül és arca felpirul,
Beszél azokról is - szemei könnyben úsznak -
Kikkel más hazába bujdosott... koldusnak.

Elbeszéli vágyát hona szent földére,
Hosszu terhes útját amíg hazaére.
(2)Az idősb fiú is leteszi a könyvet,
Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;
És mihelyt a koldús megáll a beszédben:
„Meséljen még egyet” - rimánkodik szépen.

„Nem mese az gyermek,” - így feddi az apja,
Rátekint a vándor és tovább folytatja:
Néma kegyelettel függenek a szaván
Mind az egész háznép, de kivált a leány:
Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,
Pirulva kérdezi tőle... testvérbátyját:
Három éve múlik, hogy utána kérdez,
Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.

Este van, este van... a tűz sem világit,
Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
A gyermek is álmos, - egy már alszik épen,
Félrebillent fejjel, az anyja ölében.
Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;
Közbe-közbe csupán a macska dorombol.
Majd a földre hintik a zizegő szalmát...
S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.

(1851. ápr. 10.)
Fotó: Arany János és családja

 

 

 

Ady Endre: Hamvazószerdán

Meghajtom bűnbánón fejem
S mit rég' tevék, imádkozom.
Általnyilallik lelkemen
Egy rég' nem érzett fájdalom.
Egy rég' nem érzett fájdalom
Imára szólit engemet,
Hisz' örömtől imádkoznom
Oly régen-régen nem lehet.

 

Ez a nap már rég' az én napom,
Ez a bánat régi, régi kincsem,
Nem a bűnbánásra alkalom,
De örök lelkiharc, örök Isten!
Nem az örömnapoknak álmát
Siratom némán, könnytelen szemekkel,
Hanem lelkem borongó árnyát,
Kisértő, rémes szellemekkel...

Ejh! hagyjuk a sírást,
Sírjon, kit bűne sírni késztet,
Pohár csendüljön, ébredjen a szív:
Ma ünnepel halál, enyészet...
Ma zokogástól hangos a templom,
Könny a szemekben, hamu a fejen, -
Dalra fel, míg mások zokognak,
Ez a nap az én régi ünne
pem!...

hamvazószerda  keresztény ünnep, a farsangi időszak utáni első nap, a húsvét ünnepét megelőző 40 napos nagyböjt kezdete. Neve onnan származik, hogy az őskeresztények vezeklésként hamut szórtak a fejükre, ez a 12. századtól az egyházi szertartás része lett (hamvazkodás).

 

 

Nemes Nagy Ágnes: Tavaszi felhők

Bodzavirágból, bodzavirágból
hullik a, hullik a sárga virágpor.

Fönt meg a felhők szállnak az égen,
bodzafehéren, bodzafehéren.

Szállj, szállj, felhő,
pamacsos,
hullj le, te zápor,
aranyos,
hullj le, te zápor,
égi virágpor,
égen nyíló bodzavirágból.

"Deák Kristóf Oscar-díjas rövidfilmjének, a Mindenkinek egyik legkatartikusabb pillanata, amikor a gyerekek a végén eléneklik Balázs Árpád Bodzavirág című kórusművét. Utóbbi Nemes Nagy Ágnes Tavaszi felhők című versét dolgozza fel;..." (http://konyves.blog.hu)

 

 

1943. január 12.  Vorenyezs / A Don-kanyar a 2. magyar hadsereg áldozatainak emlékére

Sinka István: Ének a Don hőseiért

 

donkanyarFolyik a Don, sárga a sík,
ezeréves a naplement
– Előd népe a nagy síkra
ezerév után visszament.
Ott vannak az ungi Bánók,
Duna mellől a Bengyelek,
jászok, kunok, magyarok és…
szólni kéne, de nem merek.

 

Fogadta volt-népét a Don.
Régi halászait ezüst
nyírfáival csatazajban,
s égig lobbant az ágyúfüst.
Hősök? Honvédek? mondjam el?
Elmondom hát: sok kun legény
hőse a messzi Donnak – de:
ők mondjanak éljent, ne én.

 

Idehaza két kis ökrük
keskeny utakon tapogat.
– Hős a Donnál Bánó Balázs,
s kevés jóért, de nagyot ad.
A Dunáért és a Donért
meghalni már nem új dolog.
Rajta honvéd! Én sírok csak
s velem az esti szúnyogok.

 

Forrás: http://www.szozat.org/index.php/emlekezet/tartalommutato/4094-sinka-istvan-enek-a-don-hoseiert

Képtalálat a következőre: „hópehely háttérkép”

Fekete István: Hó
Esik a hó. A csend csak most ébredt.
Csalitok alján fehér a párna.
Ösvények selymén nincsen még nyom egy
Sem, nem látszik a völgy és nem látszik a hegy.
Az erdő mintha várna, csak várna.
Esik a hó. A hűvös hófelhők
Leszállnak néha. Nézik: elég-e?
Leszállnak újra. Kérdik: elég-e?
Rázzák a zsákot, hófehér mákot,
S nézik a tájat: elég fehér-e?


 

 

Képtalálat a következőre: „szilveszter gif”

Donászy Magda: Újesztendő

Éjfél tájban
megérkezik
újesztendő napja,
pilinkélő
hóhullásban,
jégvirágos fagyban.
Havas ágon lengő
széllel bélelt kendő.
Fenyőtoboz

harangozza:
Újesztendő eljő!

Kányádi Sándor: Ballag már
Ballag már az esztendő,
vissza-visszanézve,
nyomában az öccse jő,
vígan fütyörészve.

Beéri az öreget
s válláról a terhet
legényesen leveszi,
pedig még csak gyermek.

Lépegetnek szótlanul
s mikor éjfél eljő,
férfiasan kezet fog
Múlttal a Jövendő.

Aranyosi Ervin: Levél a Jézuskához 

Aranyosi Ervin: Levél a Jézuskához

Drága, jó Jézuska,
most levelet írok.
Üresen várnak rám,
hófehér papírok.
– Azon gondolkodom,
mit is kéne kérnem?
Na, de ne ijedj meg,
kevéssel beérem.

Apunak szeretnék
sok-sok időt kérni,
hogy a játszótérre
el tudjon kísérni.
Azt kívánom, mindig
legyen jó a kedve!
Ne morogjon velem,
mint egy morcos medve!

Játsszon velem végre,
hógolyó-csatákat.
Mondhassa nyugodtan,
hogy: – A munka várhat!
Este meg olvasson
csodaszép meséket.
Ő is legyen hálás,
hogy nekem mesélhet!

Segíts, hogy a pénzre,
sose legyen gondja.
A világ sok baja,
vállát sose nyomja!
Úgy érezze mindig,
jól mennek a dolgok.
Az én jó Apukám,
legyen mindig boldog!

Hogy a becsületen
ne eshessen csorba,
drága, jó Anyukám
jöjjön most a sorba.
Azon gondolkodtam,
neki mit is kérjek.
Amit a hölgyeknek
nem adhatnak férjek?

Neki aztán – tudod –
soha sincs ideje.
Mert a háztartáson
jár mindig a feje.
Olyat kérnék neki,
ami nagyon tetszik,
mert a családjáért
Ő nagyon igyekszik.

De nem is kívánok
olyat, amit vehet.
Olyan csoda kéne pont,
mint a szeretet!
Egész évben mosolyt
csalnék az arcára,
sose görbülhessen
meg egy haja szála.

Nagyon jól jönne egy
csodatévő szellem.
Aki harcot visel
a porcicák ellen.
Mos, vasal, mosogat,
főz és bevásárol,
levesz minden terhet
az Anyu válláról.

Anyu is ráérne
végre velem lenni,
jó lenne majd vele,
uszodába menni.
S ha a közös program
nem rajtuk fog múlni,
úgy elvinném Őket
gyakran kirándulni.

Itthon társasjáték,
kártya, mese várna,
ami tán ráférne,
minden jó családra.
Közös nevetgélés,
együtt töltött percek,
szíves, boldog órák,
amik lassan telnek.

A karácsony teljen
közös énekléssel.
Erről kicsi húgom,
jó öcsém ne késs el!
Kedves Jézuska,
Mi nem sokat kívánunk.
Legyen egészséges,
s boldog a családunk!

 

 

Gyurkovics Tibor: Még nem késő

Még nem késő
fönnmaradni
még nem késő
megtanulni
ki volt Ady ki a Krúdy
titkos történelmet bújni
valójában kik vagyunk mi
még nem késő
összefogni
versbe bújni tudakolni
mi az ember mi a nemzet
még nem késő
fönnmaradni
még nem késő
az embernek
a nemzetnek
boldogulni.

Kányádi Sándor: A fák és vének
 

1

Megvénültek, akár az őszi fák,
s nincs egy levélnyi remény
a tavaszra.
Indulnának, de az őszi fény
padon marasztja.

3
Lefelé néz a fa,
s alóla egy öreg
föl a fára.
És milyen egyformán remeg
a kéz a térden
s a lehajló fa lombtalan ága.

2
Irigy sóhajjal néznek
a sétáló után a fák,
pedig azok csak csoszognak szegények;
hány tavaszt adnának érte, ha legalább
bár egyet léphetnének.

4
- Könnyű neki - mondja a vénember -,
sohasem fáradt,
nincsen szüksége botra.
- Könnyű neki - mondja az öreg fa -,
botja is van, ha meg elfárad,
leül egy padra.

                                               

Csoóri Sándor: Csodakutya 

Ha hiszitek,
ha nem is,
volt egy kutyám
nekem is,
piros volt az orra,
lapulevél nagy füle
lelógott a porba.

Csoda egy kutya volt:
holdsugáron
lovagolt,
s csillagfejű csikókat
terelt udvaromba.

Csodálkoztok?
Elhiszem.
Nem láthatta
senki sem.
Fénykép sincsen róla.
Én is csak egyszer láttam,
úgy álmodtam róla.

Képtalálat a következőre: „kutya rajz”

Petőfi Sándor: SZEPTEMBER VÉGÉN

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

(Koltó, 1847. szeptember.)

 

Kép - Barabás Miklós: Szendrey Júlia

Képtalálat a következőre: „kalkuttai teréz anya”

Teréz anya:
Az élet himnusza

Az élet egyetlen - ezért vedd komolyan!
Az élet szép - csodáld meg!
Az élet boldogság - ízleld!
Az élet álom - tedd valósággá!
Az élet kihívás - fogadd el!
Az élet kötelesség - teljesítsd!
Az élet játék - játszd!
Az élet vagyon - használd fel!
Az élet szeretet - add át magad!
Az élet titok - fejtsd meg!
Az élet ígéret - teljesítsd!
Az élet szomorúság - győzd le!
Az élet dal - énekeld!
Az élet küzdelem - harcold meg!
Az élet kaland - vállald!
Az élet jutalom - érdemeld ki!
Az élet élet - éljed!  

                           (2016.09.05. SZENTTÉ AVATÁSA)

 

Tanévkezdésre

leendo_elsosokneks2

Donkó László: Elsős leszek

Kopogtat a vadgesztenye,
Vége van a nyárnak.
Anyu mondja: Ideje, hogy
Az isibe járjak!
Kinőttem az ovit, igaz,
Nagy legényke lettem,
S a csengettyűs iskolába
Megyek szeptemberben.
Elsős leszek, vár az osztály,
Számológép, tábla,
Eszes Péter, János vitéz
Hív az iskolába.
Aranyos tanító néni
Kézen fog, ne féljek,
Esztendőre a suliba
Várlak én is téged!

 

    Ballagás      2016.június 10.

„...És érezzék egy kézfogásról rólad,

hogy jót akarsz, és te is tiszta jó vagy,

s egy tekintetük elhitesse véled:

szép dolgokért élsz – és érdemes élned!”

                                                    (Váci Mihály)


„A világ megismerése érdekes, hasznos, gyönyörködtető,

félelmes vagy tanulságos; önmagunk megismerése a legnagyobb utazás,

a legfélelmesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.”

                                                                                                          (Márai Sándor)


1848.március 15. emlékére, tiszteletére

 

 

Vörösmarty Mihály:

ÚJESZTENDEI SZÉP KÍVÁNSÁG

Kormosan, de tiszta szívvel,
A füst barna fiai
Beköszönünk ma hozzátok,
Házak boldog urai.
És kívánunk, és óhajtunk
Újnál újabb esztendőt,
Szerencsével rakodottat,
Nem is egyet, sem kettőt,
Hanem igen, igen sokat,
Annyit, mint a kis világ,
Mennyi csillag van az égen,
Régi fákon mennyi ág.
De talán az sok is volna;
Semmiből sem jó a sok;
Éljetek míg kedvetek tart,
Éljen úri házatok,
Míg a szép leány kapós lesz,
S kedves a bor, és kenyér,
Míg szomszédba a magyarnak
Nem kell futni ezekért,
Míg szívetek, mint a gyertya
Oly vidámon égdegel,
Szemetekben az örömtűz,
És az erő nem hal el; -
Majd ha egykor kürtőtökben
A pók szövi hálóját,
S vendég hagyta házatokból
Füst nem ontja fel magát,
Majd ha nem lesz mit vakarni
Sem odafenn, sem alul,
S a korommal a vígság is
Mindörökre elvonul,
Akkor még ki kérdi többé,
Hány meg hány hét a világ?
Jobb fekügyék a gödörbe,
És takarja el magát.
De az Isten óvjon attól! -
Éljen a szent vígaság,
Ezt óhajtja a Földvári
Tűzkármentő Társaság.

B orongós napok tűnjetek tova
O kkal szomorú ne legyél soha
L épteid kísérje töretlen szerencse
D erűs percek rajzoljanak mosolyt a szemedre
O szoljanak el az óévnek sötét árnyai
G úzsból szabaduljanak a képzelet szárnyai

Ú j évet hozzon a nesztelen iramló idő
J öjjön már a rég várt, csodálatos jövő

É vek ha múltok, ha elszálltok napok
V idámságot, örömet számolatlan adjatok
E lfusson most az óévnek malaca
T öbbé ne legyen senkinek panasza

K erüljön betegség, bánat messzire
Í rmagjuk is vesszen mind a semmibe
V ágyaid sorra valóra váljanak
Á lnok szavak többé ne bántsanak
N övekedjen az igaz barátok tábora
O kosan élj, ne legyél ostoba
K ívánom neked, legyen 365 szép ünneped!

                                                            (Ismeretlen)

 

 

 

 

ADVENTre      

 

Schvalm Rózsa: Létezik egy ország

Létezik egy ország, minek idő és tér,
nem szabja határát, hol nincsen sötétség.
Hol örök fény ragyog, hol nem váltják egymást,
éjszakák és nappalok, Isten a fényforrás.

 

Az Ő dicsősége ragyog, s Krisztus által,
világossága jött, a földi világba.
Ki Őt befogadja, szíve mélyén annak,
már e földön felragyog, Isten országa.

 

Nem gyötri félelem, az út végét látva,
küszöb a halál az örök boldogságba
Ahol Ura által, készített hely várja,
örökös otthona, az égi hazába.

 

 

Kálnay Adél: Kérdés

Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?
Sétálni télen kigombolt kabátban,
szalonnát szúrni fagyos ágra,
nem vadászni nyúlra, fácánra.
Koldus kezébe kenyeret nyomni,
csábítók között hűnek maradni,
házad kapuját kitárni,
hadd jöjjön hozzád akárki.
Kisgyerek könnyét letörölni,
senkivel soha nem pörölni,
dermedt verébért hajolni porka hóba,
más baját sosem hozni szóba.
Békét, nyugalmat, szépséget akarni,
adni, adni, mindig csak adni.
Tökéletesre lelni egy madár dalában…
Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?

 

 

Hárs László: Levél az erdőből


 

Az erdőből egy levelet
hozott a posta reggel,
egy száraz tölgyfalevelet,
néhány sor zöld szöveggel.

Az állt rajta, hogy eljött az ősz,
a nyáridőnek vége,
most már a néma télre vár
az erdő és vidéke.

A mackó barlangjába bújt,
elköltöztek a fecskék,
a tisztásoknak zöld füvét
lerágták mind a kecskék,
nem hegedül a zenekar;
nagy most a tücskök gondja,
és újdivatú kalapot
nem visel már a gomba.

Szétosztotta a körtefa
a fanyar vackort régen,
nincsen levél a bokrokon,
és pitypang sincs a réten.

Minden lakó elrejtezett,
Üres az erdő, árva.
S a szélső fán egy tábla lóg:
"Téli szünet van, zárva."

 

Régi magyar áldás

Áldott legyen a szív, mely hordozott,
És áldott legyen a kéz, mely felnevelt
Legyen áldott eddigi utad,
És áldott legyen egész életed.

Legyen áldott Benned a Fény,
Hogy másoknak is fénye lehess.
Legyen áldott a Nap sugara,
És melegítse fel szívedet,

Hogy lehess meleget adó forrás
A szeretetedre szomjasoknak,
És legyen áldott támasz karod
A segítségre szorulóknak.

Legyen áldott gyógyír szavad,
Minden hozzád fordulónak
Legyen áldást hozó kezed
Azoknak, kik érte nyúlnak.

Legyen áldott immár
Minden hibád, bűnöd, vétked.
Hiszen aki megbocsátja,
Végtelenül szeret téged.

Őrizzen hát ez az áldás
fájdalomban, szenvedésben.
Örömödben, bánatodban,
bűnök közti kísértésben.

Őrizze meg tisztaságod,
Őrizze meg kedvességed.
Őrizzen meg Önmagadnak,
és a Téged szeretőknek.

 

       Weöres Sándor:
       Marasztaló


       Ó ne vidd el
       két szemeddel
       a napsugarat!
       Ne menj, várj még:
       mert e tájék
       sötétben marad.

       Ág nem himbál,
       fecske nem száll,
       béres nem arat.
       Ó ne vidd el
       két szemeddel
       a napsugarat!

 

Tanévkezdésre:

Képtalálat a következőre: „iskolakezdés”

    Szabó Ildikó: Elsős leszek
     Tavaly lettem hatéves,
     Ez a hetedik,
     Iskolás leszek, mire
     Ez is letelik.
     Mit fogok ott csinálni,
     Előre tudom,
     Aranyos kis mackómat
     Táskámba dugom.
     Hogyha anyu hiányzik,
     Megsimogatom,
     Gombszemében eltűnik
     Minden bánatom.
     És, ha ott van, el nem hagy
     a jó szerencsém,
     Megsúgja ha nem tudnám
     Néha a leckém.
     Az iskolát kijárja
     Velem majd ő is,
     És remélem emlékszik
     Rám, ha felnőtt is…!

 

Szalai Borbála: Legyen öröm a tanulás!

Hangosabbak ma az utcák,
Gyerekektől népesek,
Valahogyan még a nap is
Szebben ragyog, fényesebb.
Izgatottan várt e napra
Minden kezdő kisdiák:
Az iskola előttük is
Kitárja ma kapuját.
Megtanulnak betűt vetni
A tétova kis kezek:
Csengő-bongó szép szavakkal
Telnek majd a füzetek…
Ma, amikor útnak indul
A sok kicsi iskolás,
Kívánjuk, hogy öröm legyen
Számukra a tanulás!

 

Pedagógusnapra

„Vezesd őket, utat ne tévessz,

S magadhoz mindig hű maradj,

Mert élen állsz, és messze látszol,

Sose feledd: példa vagy!”

(Nagy László)

Móra Ferenc: Szeretem én nagyon

 

Szeretem én nagyon
a bárányfelhőket,
csendes alkonyaton
el-elnézem őket, 
ahogy legelésznek
mezején az égnek.

Mikor a nap hunytát
siratja a harmat,
terelgetik őket
friss, fürge fuvalmak
le a szemhatárba,
a kerek karámba.

Lassan ezüstgyapjuk
violásra válik,
néha egy-egy villám
közibük cikázik,
mintha ostor volna,
sugarakból fonva.

Mire besötétül,
elalusznak szépen,
álmuk a hű pásztor
virrasztja az égen:
telihold világa
aranyos subába.

                                   

 

Reviczky Gyula: Pünkösd


PÜNKÖSD NAPJA

Aki nem tud a hit szárnyán a magasba szállni,
Nem is tud a Megváltónak szentlelkére várni.
Ó, emberek! Krisztus nélkül mit ér ünneplésetek?
Nincs ott pünkösd, nincs ott áldás, ahol nincs Szentlélek.

 Azért tehát Őt várjátok! Őt várjátok, – eljő
Hittel égő lelketekbe, mint a nyári szellő…
Eljön Krisztus szeretettel, eljön Szentlelkével,
Ha várjátok s imádjátok Pünkösdi reménnyel!

 Megtelik a szív és lélek nemes indulattal,
Ha bevonul oda Krisztus teljes diadallal.
Csak úgy lehet pünkösd napja Áldás, öröm, béke –
A győzelmes, igaz hitnek gyönyörű pecsétje!

 

József Attila: SZÜLETÉSNAPOMRA

Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
csecse
becse:

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!

Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a „Nincsen apám” versemért,
a hont
kivont

szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:

„Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén” -
gagyog
s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj -

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!

 

1937. április 11.

                                   

                                    Rajki Miklós: Bíztató

 

                                            

                                            

 

 

                                             Örülj a világnak,
                                             Örülj a kinyíló virágnak,
                                             Örülj a rikkantó madárnak.
                                             A zöldlombos erdőnek,
                                             A viruló mezőnek.
                                             Örülj a hasadó hajnalnak,
                                             Éjben az égen ragyogó csillagnak,
                                             A szép napra ébredő reggelnek,
                                             A neked köszönő embernek,
                                             S minden ártatlan gyermeknek.
                                             Örülj a feléd küldött mosolynak,
                                             A hozzád szóló szavaknak.
                                             Örülj, ha egy ajtót neked kitárnak,
                                             Ha valahol éppen tereád várnak.
                                             Örülj, ha megfogják a kezedet,
                                             Tanítsd meg örülni gyermeked.
                                             Örülj, és te is tárd ki szívedet.
                                             Az öröm széppé teszi lelkedet,
                                             És vidámmá kedvedet.
                                             Örülj az ősznek, a tavasznak,
                                             A fakadó rügynek,
                                             A lehulló lomboknak.
                                             Nyáron a rekkenő melegnek,
                                             Télen a hóval borított hegyeknek.
                                             Örülj, ha jön egy zivatar,
                                             Ha örülsz, akkor nem zavar.
                                             Örülj a megkonduló harangnak,
                                             A felröppenő sok-sok galambnak,
                                             A felhangzó zenének,
                                             Örülj minden csendes estének.
                                             Örülj a farkát csóváló kutyádnak,
                                             Örülj, örülj az egész világnak.
                                             Örülj minden örömnek,
                                             Hiszen annyi jó és szép van,
                                             Aminek örülhetsz.
                                             Örülj, ha valakivel törődhetsz.
                                             Lásd meg mások örömét,
                                             Örülj, ha bárkit öröm ér.
                                             Örömöt adj minden kicsi örömért.
                                             Az öröm az egy jó dolog.
                                             Akik örülni tudnak,
                                             Azok boldogok.
                                             Te is az lehetsz,
                                             Ha akarod.

Freude

 

 

WEÖRES SÁNDOR: NŐL A DÉR, ÁLOM JÁR

Nől a dér, álom jár, 
hó kering az ág közt. 
Karácsonynak ünnepe 
lépeget a fák közt.

 

Én is, ládd én is, ládd,                          
hóban lépegetnék, 
ha a jeges táj fölött 
karácsony lehetnék.

 

Hó fölött, ég alatt 
nagy könyvből dalolnék 
fehér ingben, mezítláb, 
ha karácsony volnék.

 

Viasz-szín, kén-sárga 
mennybolt alatt járnék, 
körülvenne kék-eres 
halvány téli árnyék.

 

Kis ágat öntöznék 
fönn a messze Holdban. 
Fagyott cinkék helyébe 
lefeküdnék holtan.

 

Csak sírnék, csak rínék, 
ha karácsony volnék, 
vagy legalább utolsó 
fia-lánya volnék.

 

Weöres Sándor: Valse triste

 

Hűvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hüvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
Kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hűvös és öreg az este.

 

 

Jubileumi év és ünnepségsorozat idézete:

„Az idő múlhat, a szépség és a jóság, a szeretet és az igazság nem múlik el az évszázadokkal, nem múlik el az emberekkel, hanem örökös, mint a testetlen valóság, s ezekből annyit kap mindenki, amennyit megérdemel.”  (Fekete István)

 

"Mink már összetanultunk"- mondta az öreg, de a fiúk e mögött azt is érezték, hogy ők nemcsak tanultak, de tudnak is! Nemcsak néznek, de látnak is, nemcsak hallanak, de értenek is, nemcsak tapintanak, de fognak is, és egész kibontakozó egyéniségük tele van a valóság és a természet szeretetével." (Matula bácsi gondolatai)

 

"Nem kívánok ragyogást, pénzt, dicsőséget. Csak egy tűzhelyet kívánok. Hívó lámpafényt, meleget azoknak, akiket szeretek. Egy darab kenyeret, csendet, pár halk szót, jó könyvet, és kevés embert. De az aztán Ember legyen!"

(Fekete István: Összegyűjtött versek)

 

Fekete István:  Gólyák /részlet/

A zendülő tavasz, ébredő vizek, zöldülő rétek, öreg kémények és fiatal szívek madara. Amikor a gólyahír virága bearanyozza a tocsogók szélét, és a bíbic násztáncot jár a levegőben, amikor a békák ümmögő kórusa megtartotta már főpróbáját is, s a réteket ünnepre fésüli a szél, amikor a színek és illatok sóhajtó névtelensége melegen megcsókolja a földet: egyszer csak hiányozni kezd valami. A nádas tétován áll, a füzek kérdően nézik a patakot, a felhők megállnak, mintha várnának valamire, a torony a messzeséget kémleli, a tavasz nagy orgonája tapogatódzva kémlel a billentyűk között, s csak akkor zendül meg a feltámadt élet mindent átfogó teljességében, amikora mezők virágos kötényére lekereng az első gólyamadár.

 

December első hetének verse

Fekete István: Miklós-reggel

Miklós-reggel lágyan, csendben,

fehér pihék raja árad,

Miklós-reggel szép fehérbe

felöltözteti a fákat.

 

Miklós-reggel hogy kinéztem

a havas szép virradatba,

a cipőcskék is ott álltak

minden jóval megrakodva.

 

Miklós-reggel égi pelyhek

boldog álomrajt szitálnak,

s hívő tisztán, messzezengőn

lelketek földjére szállnak.

 

KÖD

A nap még csak bújkáló tallér
gőzölgő, puha felhők fölött.
A nyárfák dermedten állnak,
az úton szekerek járnak,
messze, valahol a köd mögött.

Reggeli, rekedt károgással
a mezőkre szállnak a varjak.
S tél végi szennyben ha vájnak,
ágyán az ébredő tájnak,
pihenni már senkit nem hagynak.

A bokrok között ezer veréb
saját nagyságát csiripeli,
de ha karvaly odavág,
cseppen a vér, rezzen az ág,
s az egyet a sok hős csak nézi.
 

Vadlibák szállnak a köd fölött,
de ők már a holnapnak szólnak.
Ki elmaradt, hát elmaradt,
róka torkán vagy föld alatt,
most kár lenne beszélni róla.

De akik már voltak: vannak is.
A föld és bús emlékek alatt,
s a jövőben visszatérnek,
mélyéről időnek, térnek,
és a végtelenről vallanak.

A nap még csak bujkáló tallér,
de van és lesz a felhők fölött,
a nyárfák rügyekben állnak,
a ködben új napok várnak,
és új emberek a köd mögött.

 

Fekete István: Múlik a nyár

 

Bíbor bükklevél kalapja mellett,

szárazág bottal köhécselve jár,

lába nyomán vadvízek fakadnak,

és zörren a szélben a tengeriszár.

 

Szeme sarkában ezüst pókháló,

a fény az arcán öregesen nevet,

ha kong a hordó, és csordul a must,

nyár a szőlőhegyén, ha áll a szüret.

 

Alkonyba tűnik, ködbe enyészik,

aszott kezére dérharmat tapad,

ruhája régi pompáról beszél,

színes, ragyogó, bár itt-ott szakadt.

 

Öreg tarisznya húzza a vállát,

melyet vinni már alig-alig győz.

Sírón susog a nádszál utána,

nyárvégi úton ott ballag az ősz.

 

 

 

 

Fekete István: Szeptember

Őszi hálót szőnek már a pókok,
vizek tükrén vándor csillagok.
Bokrok árnyában üresek a fészkek,
mint az erdő szélén nyári kis lakok.

Szőlőhegyen a rizling meg a saszla
cukrot szűrnek a napsugárból.
Hasad már a diók szagos héja,
jegenyenyár csúcsán öreg varjú szól.

Levegőben seregélyek járnak,
harkály rikkant, lepke tántorog,
kinyílik a zsúpos présházajtó,
s régi mámort lehel vén garádtorok.

Völgybe ér a délutáni árnyék,
hűvös az est, harmatos a rét.
Köd lebeg a patak fényes selymén,
teljes csillagporral tündöklik az ég.

Aztán elvesznek majd mind az utak...
Nem marad más, csak a csend és álom,
mohos tetőkön ásít a kémény,
halott levél kereng a pókfonálon.

 

 

 

 

Aranymálinkó

 

Fuvolázó aranymadár,

üres nélküle a határ,

liget, erdő, szőlő, kert.

Fészke fonottművű kosár,

értelme a káros bogár,

ha fáidra szállni mer.

 

Júniusban tele fészek,

négy-öt fiú, jaj, de szépek.

Hozzá ne nyúlj! Nem szabad!

Kerted ők őrzik jövőre,

 bár elmennek telelőre,

ha a tájra hó szakad.

 

Szeptemberben vesznek búcsút,

előttük a szörnyű nagy út.

Idegen ég, más határ,

tengereken átalkelnek.

Lenn, Afrikában telelnek,

ahol örökös a nyár.

 

Ám ott fészket sose raknak,

és csak tavaszig maradnak,

míg nálunk dühöng a tél,

míg a férgek mind elbújnak,

zengő, jeges szelek fújnak,

málinkó itt meg nem él.

 

És májusban egy szép reggel,

arra ébredsz széles kedvvel,

hogy kertedben szól a dal:

üdvözli a fészket, fákat,

virágba hullt drága tájat

tavalyi fiaival.

 

 

 

Fekete István:  Akác

 

Lombján fehéren ring a virág,

alatta csendes, puha a világ,

felette méhek donganak,

 a kasba mézet róla szednek,

virágján néha megpihennek,

s ha jó vagy: mesét mondanak.

 

Ágán sok csúnya, hosszú tövis,

eldugva fészek – néha öt is,

s a fészekben dalos madár…

Hozzá ne nyúlj, mert kerted járja,

fiait férgekkel táplálja,

s nélküle üres a határ.

 

Akácból készül kocsi, szerszám,

ajtóküszöb és télre kis szán.

Mindenre jó a világon.

Kályhátokból ő zümmög éjjel,

a nyár melegét hinti széjjel,

ha szemedre száll az álom.

 

 

 

 

Fekete István: A föld

Aranykalászoknak áldott, puha ágya,
eke nyomán omló, barna földhasáb,
zengő csalitoknak puha televénye,
szemem simogatva tekint le terád.

Meleg, puha álom tebenned az élet,
zúghatnak feletted fagyos viharok,
magadhoz öleled tavasszal a rétet,
s virágba szökkented az elhullt magot.

De jó rajtad s benned az élet, az álom,
belőled fakadni, hozzád visszatérni.
Alkonyok alkonyán lehullani lassan,
ezer reménységgel egy kis helyet kérni.


/Forrás: F. I., Tarka rét/

 

 

Fekete István: Bíbic

 

Még nincs tavasz, de már nincs tél,

a rét felett suhogó szél

sír a hideg ég alatt,

a nádas zúg, az erdő búg,

és a ködben, ahol nincs út,

ott repül a kis csapat.

 

De délben, ha felsüt a nap,

vándorlásnak vége szakad,

hív a nádas, hív a rét,

hív a táj, a zsombék, árok,

és szállnak a bíbicpárok

a nagy réten szerteszét.

 

Fészkeiket jól eldugják,

hogy hova, azt ők tudják,

sírva csalnak máshova,

mert jajongva elvezetnek,

hol híre sincs a fészeknek,

hova nem rakják soha.

 

És jön a nyár,  csupa nagy gond:

ember, kutya, kongó kolomp:

bíbic-anya csak lapul,

míg békés szelek nem fújnak

s a kis bíbicek kibújnak

aggódó anyjuk alól.

 

Ekkor már gyorsan fejlődnek,

hála szöcskének, tücsöknek,

minden káros bogárnak.

Míg a szárnyak jól kinőnek,

múltával a jó időnek,

s vége szakad a nyárnak.

 

Aztán már csapatban járnak,

és csak intő jelre várnak,

mert kevés az élelem.

Az ősz hideg, és utána

jön a hó, hidegen szállva

jön a tél: a félelem.

 

Már nincs ősz, de jön a tél,

a rét felett suhogó szél

sír a hideg ég alatt.

A nádas zúg, az erdő búg,

és fent, ahol nincs már út,

délre száll a kis csapat.

 

 

 

Fekete István - Hóvirág

Illatod a földben hagytad, mélyen

És az arcod, mint a hó, kedves, fehér.

Szerelmes méhek kelyhedbe nem járnak,

Lehullsz, mikor még híre sincs a nyárnak,

És marokkal tép, aki elér.

 

Nem ismered a daltzengő májust,

Szirmodra fagy hideg, ónos eső,

Mégis szívemen hordom bokrétádat,

S ha nem néznek, megcsókolom a szádat,

Mert te vagy – te vagy a: Legelső…

 


 

 

 

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen,
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!

1922 első fele